Történelem, földrajz és a Magyarországon élő ukránok számbavétele

Hiteles történelmi forrásokra hivatkozva egyértelműen megállapítható, hogy az ukránok (ruszinok) már a XIII. század végén elkezdtek beszivárogni Galíciából (a mai Nyugat-Ukrajnából) Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén megyék néptelen hegyvidéki területeire. A tizenhetedik században már a lengyel uraik elől menekülő ukránok tömeges betelepülése volt a jellemző. A magyar főurak (elsősorban a Rákócziak) a hűbéreseik révén a saját uradalmaikban telepítették le a szervezetten érkező parasztokat. Emellett a XIX. század végéig spontán betelepülés is megfigyelhető volt. A XVII. században mintegy 300 ezer ukrán érkezett Magyarországra. Az egyik ilyen csoport a Szerencs-Tokaj-Sárospatak vonalában, a hegyalján telepedett le. A második nagy bevándorlási hullám a XIX. század második felében következett be, elsősorban a túlnépesedett Galíciából, ahonnan ugyancsak tömegével vándoroltak ki tengerentúlra, az Újvilágba. Családok ezrei indultak útnak Galíciából Amerikába a jobb élet reményében, mások az annektált boszniai területekre vették az irányt. Az útjuk Magyarországon keresztül vezetett. Sokan telepedtek le Pesten és környékén. 1837-ben adták ki Budán a galíciaiak első ukránnyelvű kötetét, a Dnyeszteri sellőt. Ezt a kiadványt jelentős kulturális mérföldkőnek tekinthetjük: bebizonyította, hogy az ukrán nyelv egy élő nyelv, és az ukrán irodalmi nyelv alapköve a költői ukrán népnyelv.

Napjainkban a magyarországi ukránok többnyire kompakt közösségben élnek Budapesten, Komáromban, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Nyíregyházán, Várpalotán és Székesfehérváron. Az 1990-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon 674 ukránul beszélő személy élt (ide számítva a ruszinokat is), a 2001-es népszámlálás során 4 885-en vallották ukrán anyanyelvűeknek magukat. Ukrán nemzetiségűnek 5 070 személy vallotta magát, 4 799-en nyilatkoztak arról, hogy szorosan kötődnek az ukrán kulturális hagyományokhoz.